Vigyázat! Cookikat tolunk! Adatvédelem.
A klímaváltozás itt van a nyakunkon, és a következményei beláthatatlanok lehetnek. A tengerszint emelkedése, a növekvő átlag-hőmérsékletek és extrém időjárási jelenségek soha nem látott mértékű klímamigrációt indíthatnak el - a Világbank jelentése szerint 2050-ben mintegy 140 millió ember kényszerülhet rá, hogy útra keljen a klímaváltozás hatásai miatt.

Az éghajlatváltozás jelentős víz- és élelmiszerhiányhoz is vezethet: a világ élelmiszerellátásnak legnagyobb részét biztosító főbb gabonafajták termelése akár 10-20 százalékkal is visszaeshet, az élelmiszerárak egyes régiókban 40-80 százalékkal emelkedhetnek 2050-ig, a tengerszint emelkedése, az extrém áradások és a klímaváltozás más hatásai pedig könnyedén bedönthetik a globális élelmiszerkereskedelem rendszerét, világméretű élelmiszerválságot okozva. Ha a Föld átlag-hőmérséklete még tovább emelkedik, az elsivatagosodás és a növekvő hőstressz a bolygó jelentős részének lakhatatlanná válását vonhatja maga után a következő évszázadban.

Valamit tehát tenni kell – de pontosan mit, és főleg: kinek? Ki, és milyen mértékben viselje a klímaváltozás elleni küzdelem terheit?

A klímaváltozás kapcsán általában azt kérdezzük, mi a leghatékonyabb módja a katasztrófa elkerülésének. De ha a leghatékonyabb megoldás milliók kínhalálával járna, vagy milliárdokat ítélne éhezésre, alighanem a második leghatékonyabb stratégiával is kiegyeznénk.

A hatékonyság mellett tehát ugyanilyen fontos az igazságosság, vagyis hogy a klímaváltozás elleni küzdelem senkitől ne követeljen méltánytalan áldozatokat és senkire ne pakoljon igazságtalan terheket. Azt a kérdést, hogy mikor igazságos egy klímastratégia, az úgynevezett klímaetika vizsgálja, ami az alkalmazott erkölcsfilozófia egy ága.

1. Fizessenek a felelősök!

Egy kézenfekvő megoldás: fizessenek a felelősök. Ha betöröm az ablakodat, az én dolgom kifizetni – így igazságos. Az atmoszférát nem Kiribati – a százezer fős és a tengerszint emelkedése miatt süllyedőben lévő Csendes-óceáni szigetország – pöfögte tele szén-dioxiddal, hanem a világ ipari országai – az ő dolguk helyrehozni a kárt, amit okoztak. Vagyis a klímaváltozás elleni küzdelem terheit a klímaváltozásért viselt felelősség arányában kell elosztani.

Ez a megoldás egy, a környezetvédelmi politikában bevettnek számító elvre épít, az úgynevezett „Polluter Pays Principle”-re („fizessenek a szennyezők”), amelyet az OECD 1972 óta hivatalos irányelvként ismer el. A klímapolitikában Brazília igyekezett ezt az elvet érvényesíteni a kiotói egyezményt megelőző tárgyalásokon még 1997-ben. A 2015-ös párizsi egyezménnyel szemben pedig Nicaragua hozta fel ugyanezt az érvet: a fejlett ipari országok felelősséget viselnek a klímaváltozásért, ezért nagyobb terheket kell viselniük. Ugyanekkor az elismert klímakutató és klímapolitikus, Mizan Kahn vette védelmébe az elvet.

Ez a javaslat jól hangzik ugyan, de több baj is van vele. Ahogy a vezető brit klímaetikus, Simon Caney rámutat: a ma élő amerikaiak, angolok, németek aligha felelősek a múlt szén-dioxid-kibocsátásáért. Ha ma kiderül, hogy rég elhunyt dédapám sorozatgyilkos volt, nem engem dugnak börtönbe. Egy ma élő angol mégis mennyiben felelős Anglia 150 évvel ezelőtti szén-dioxid-kibocsátásáért, pláne, hogy akkor még senki sem volt tisztában annak következményeivel?

És pontosan mitől számít egy ország többé vagy kevésbé felelősnek? Anglia régebb óta bocsát ki nagy mennyiségű szén-dioxidot, mint Kína, ami viszont jelenleg nagyságrendekkel többet és gyorsabban termel a szennyező gázból. Meglehet, Anglia múltbeli szén-dioxid-kibocsátása nélkül Kína mostani kibocsátásainak nem lennének klimatikus hatásai – Kína többek között ezért sem írta alá a 2009-es kiotói egyezményt. De ha Kína nem iparosít őrült mértékben, talán a múltbeli angol kibocsátás sem járt volna ilyen drámai hatással. Kinek mennyi felelősséget tulajdoníthatunk ebben az esetben?

2. Fizessen, aki tud!

Ezek a bonyodalmak sok klímaetikust arra késztettek, hogy irányt váltson és azt mondja: mindegy, hogy ki a felelős; az az igazságos, ha az fizet, aki tud. A klímaváltozás elleni küzdelem terheit az egyes országok rendelkezésére álló erőforrások arányában kell elosztani. Egy erre az elvre épülő megoldást támogat például a brit filozófus Henry Shue, a frankfurti Goethe Egyetem professzora, Darrel Moellendorf, és bizonyos mértékig a már említett Caney is.

Első látásra úgy tűnik, van is valami az elképzelésben: ha látok egy autó-balesetet, nem állok le kikérdezni a vérben fetrengő sofőröket, hogy ki volt a felelős, hanem hívom a mentőt. Aki tud segíteni, annak kötelessége segíteni. Csakhogy ez így általánosan nem igaz. Vegyük a következő példát, amely a világhírű ausztrál filozófustól, Peter Singertől származik: ha valaki fuldoklik a tóban, és én ki tudom húzni, kötelességem is kihúzni? Ha profi úszó vagyok, és meg se kottyanna: igen. De ha gyatra úszó vagyok, és csak úgy tudnám kimenteni, hogy én magam vízbe fulladok? Gyönyörű, önfeláldozó dolog lenne, ha segítenék, de semmi esetre sem kötelességem feláldozni az életemet a fuldoklóért.

Singer a következő elvet fekteti le: csak akkor vagyunk kötelesek elejét venni valami rossznak, ha ehhez nem szükséges aránytalanul nagy áldozatot hoznunk. Tehát nem elég, ha egy ország tud fizetni a klímaváltozás elleni küzdelemért, az is szükséges, hogy ez ne rójon túl nagy terheket rá. Egy fejlődő ország talán át tud állni megújuló energiaforrásokra, de ha ehhez az egészségügyből vagy a gyermekéhezés elleni küzdelemtől kell elvonnia forrásokat, akkor egy igazságos klímastratégia nem követelheti meg ezt az áldozatot. Mégis, mekkora a túl nagy áldozat?

A „fizessen, aki tud” elvének van egy további hátránya is: mi van, ha két ország ugyanannyi erőforrással rendelkezik, és ugyanakkora áldozattal jár nekik lemondani róluk a klímaváltozás elleni küzdelem kedvéért? Melyiknek mennyit kellene beadnia a klímastratégiába? Egyenlő mértékben? És ha az egyik háromszor annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint a másik? Vajon tényleg teljes mértékben figyelmen kívül hagyhatjuk a felelősség kérdését? Ha két egyformán jó úszó áll a vízparton, de a fuldoklót az egyik lökte be, úgy gondolnánk, neki kellene utánaugrani.

3. Egy kombinált megoldás

A klímaigazságosság kérdése kemény dió, de nem megoldhatatlan. Mindkét itt tárgyalt megközelítésnek (és ezek csak töredékei a lehetséges válaszoknak) megvannak a maga előnyei, és a klíma etikusokat semmi nem tartja vissza attól, hogy kombinálják őket. Dominic Roser svájci és Christian Seidel német klíma etikus a fenti problémákra a következő megoldást ajánlja.

Meglehet, hogy nem tulajdoníthatunk egyértelmű felelősséget a 19. század angol és német gyárosainak a mai klímafolyamatokért. Csakhogy a teljes emberi szén-dioxid-kibocsátás nagy része az elmúlt néhány évtizedből származik, a klímaváltozásról pedig az 1980-as években már megbízható tudományos ismereteink voltak. A felelősség nagy része tehát nem kőszénnel tüzelő dédapáinkon, hanem ma is élő embereken nyugszik.

Ezért aztán Roser és Seidel úgy vélik, a klímaváltozás elleni küzdelem terheit igazságosan szétoszthatjuk a világ országai közt az 1980 utáni kibocsátások arányában. Persze ez a megoldás is csak addig működik, amíg nem ró nagy terheket egyes országokra. Ha Kínának kompenzálnia kellene minden 1980 óta kibocsájtott köbméter szén-dioxidért, alighanem tönkremenne.

A baj csak az, hogy ha a „fizessenek a felelősök” elvét így korlátozzuk, nem biztos, hogy sikerül a klímastratégia minden költségét fedezni. Itt jön be a „fizessen, aki tud” elve: miután mindenki fizetett az 1980 utáni kibocsájtások arányában annyit, hogy ne menjen bele tönkre, a klímastratégia fennmaradó költségeit a felelősségtől függetlenül, a képesség arányában kellene összeszedni, ismételten figyelve arra, hogy mindez ne követeljen túl nagy áldozatot.

Ennek egy lehetséges gyakorlati megvalósítása a 2016-ban elhunyt klímatudós, Paul Baer és kutatótársai által kidolgozott megoldás, amely az egyes országok fizetési képességének és szén-dioxid-kibocsátásainak számításba vételével osztaná szét a klímaváltozás elleni küzdelem terheit. Baer és társai számításai szerint például az USA mint világviszonylatban magas jövedelmű és nagymértékű kibocsátásokért felelős ország a terhek 33 százalékát kellene, hogy viselje, míg a szintén nagy kibocsátó, de jóval szegényebb Kína csupán e terhek mintegy 5 százalékát, hasonlóan a jóval kisebb, de az egy főre jutó GDP tekintetében jóval gazdagabb Németországhoz.

Felhasznált irodalom:

Dominic Roser, Christian Seidel: Ethik des Klimawandels. Eine Einführung. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 2013. (angolul: Climate Justice: an Introduction. Ford. Ciaran Cronin. Routledge, 2016)

John S. Dryzek, Richard B. Norgaard, David Schlosberg, Climate-Challenged Society. Oxford University Press, 2013.

Henry Shue: “Global Environment and International Inequality. ” International Affairs 75 (3), pp 531-545. 1999.

Darrel Moellendorf: Cosmopolitan justice. Boulder, CO: Westview Press, 2002.

A szerző filozófus, a CEU PhD-hallgatója, kutatási területei a politikai filozófia, társadalomfilozófia és kritikai elmélet. ( Qubit )

8 hozzászólás

  • AcIv55 2018. április 7. 09:42

    1
    óh a képek rotfl
  • farrd #1 2018. április 7. 09:56

    2
    @AcIv55: jó képek.
  • AcIv55 #1 2018. április 7. 10:19

    3
  • farrd #3 2018. április 7. 11:18

    4
    @AcIv55: Jó ez így! Mivel nincs kép, legalább végig is fogják néhányan olvasni. Gondolatébresztő a poszt. Bizonyítja, hogy minden, még a gyerekeink jövőjét befolyásoló kérdéseket is el lehet odázni 20-30 évre a cselekvés helyett. Minden a tőkéről és hatalomról szól, majd csak akkor fognak cselekedni akik okozták és akik tehetnek valamit, amikor már mindegy lesz, de legalább akkor majd a levegőt is meg lehet majd adóztatni. Csöveken fog jönni a lakásba, mint a víz, és lehet rendelni extra tisztát, tisztát, normált, meg elégségest. Jól fog jönni akkor is egy rezsicsökkentés.
  • yust 2018. április 7. 14:25

    5
    Két dolgot tennék hozzá:
    -1 "Egy ma élő angol mégis mennyiben felelős Anglia 150 évvel ezelőtti szén-dioxid-kibocsátásáért": Annyiban felelős, hogy azóta is annak a hasznát élvezi. Ha az akkor nem történik meg, most ők se ott tartanának ahol tartanak, tehát anyagi haszna is van belőle, ezért nyugodtan fizethet érte. Persze az is igaz, hogy ha az fizet, akinek van miből, akkor is nagy valószínűséggel a "bűnös" lesz büntetve, hiszen nyilván nem az ökosaláta - simogatásból lett sok pénze...
    -2 Ez olyan "európai"! Amíg mi itten társadalompolitikafilozofálgatunk, (magyarul: teszetoszáskodunk) szépen megy az idő, és tapicsolunk a jó meleg szarban ahelyett hogy tennénk valamit. Ez megy már X*10 éve. Mindenki okoskodik hogy mit hogyan kéne, "konzultálunk", meg "megegyezést kötünk", meg "egyeztetünk", néha pár hozzá nem értő hoz 1-2 betarthatatlan szabályt, amit aztán közösen összekacsintva megszegünk, majd megint lehet botrányt kavarni, amikor kiderül (pl dízelbotrány, de ez csak a jégehgy csúcsa). Aztán megint filozofálgatunk rajta... Ennyit érünk.
  • kisokka 2018. április 7. 16:10

    6
    "Ha ma kiderül, hogy rég elhunyt dédapám sorozatgyilkos volt, nem engem dugnak börtönbe."
    Érdekes, hogy ez a meglátás felmerül egy globális, minden egyes létező ember sorsát feszegető kérdésben, de egyes vasúti társaságok kártérítéseinél magasan le van sajnálva ugyanez, amikor deportált zsi­dók unokáiról van szó. A kártérítést meg ugyanúgy az én adómból kellene fizetni, ha már állami vasút.
    Valahol nevetséges és visszataszító egyben.
  • farrd #6 2018. április 7. 19:52

    7
    @kisokka: jujj, de beletrafáltál. Nem akartam belekeverni, de örülök, hogy Te megtetted. A holokausztnak a mai napig isszuk és fizetjük (igen ma is) a következményeit. Ez helyénvaló, de az hogy az unokáink már találkozni fognak az éhínséggel a fejlett országokban is, az nem baj. Hisz nehogy megoldjuk a problémát, hanem baszakodjunk vele, azzal lehet pénzt keresni. Őszintén sajnálom, hogy a szelektív hulladékgyűjtésem és a biciklim nem tudja megoldani a problémát...
  • Clark Kent 2018. április 8. 21:58

    8
    Jó kis cikk.A lehetőségek taglalásánál egy klasszikus jelenet jutott eszembe a Brian életéből.Beszélünk róla, de érdemi cselekvés nincs.És a helyzet egyre csak romlik.Ráadásul mi egyénileg nem sokat tehetünk, az ipar a felelős a legtöbb szennyezésért.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
Belépés, vagy ingyenes regisztráció!