Az Ajanta-barlangok – sziklába vájt ősi templomok titka

Kétezerkétszáz évvel ezelőtt kezdték meg egy kiterjedt barlangrendszer kialakításának munkálatait az indiai Mahárástra államban. Több száz év alatt harmincegy barlangot/szobrot faragtak ki darabonként a sziklafalból. Aztán, egyesek feltételezései szerint, Kr. u. 1000 körül használaton kívül kerültek. Sűrű dzsungel nőtt körülöttük, elrejtve a barlangokat az emberi szem elől.

Az Ajanta-barlangok évszázadokon át érintetlenül álltak. Aztán 1819 áprilisában, a Brit Birodalom uralkodása alatt egy John Smith nevű, tiszt újra felfedezte az egyik templomhoz vezető utat. Tigrisre vadászott – amit ma sokan helytelenítenének –, de a következő lépése rendkívül tiszteletlen volt. Megrongálta az egyik falat, amelyen a neve és a dátum szerepelt, ami ma is látható. Csak elképzelni lehet, mi járt Smith fejében, amikor rábukkant erre a leletre. Egy ilyen újrafelfedezés nem maradt sokáig titokban. Hamarosan európai és indiai turisták özönlöttek a helyszínre – alapos rendrakás után. Végül is a barlangok évszázadok óta denevérek, madarak és nagyobb állatok otthonaként szolgáltak. Az Ajanti-barlangok visszatértek az élők világába. A legközelebbi emberi település Ajinṭhā, egy apró falu néhány mérföldre a barlangoktól. A chaytia-girhas néven ismert szentélyek a Krisztus előtti második századból származnak. Elsősorban imaházakként használták őket, és bizonyos mértékig hasonlítanak a korabeli római boltív- és oszlopcsarnokokhoz. Ezeket a szentélyeket azonban a barlangok hatalmas sziklafalába faragták vésőkkel, sőt puszta kézzel. Az első barlangokat a csupasz sziklába vájták a Sātavāhana Birodalom idején, amely Kr. e. 230 körül alakult. A Sātavāhanák békét hoztak Indiának számos külföldi invázió és az előző, Maurja Birodalom hanyatlása után. Nem irónia nélkül való tehát, hogy egy korabeli hódító, egy idegen birodalom képviselője fedezte fel őket újra. Bár széles körű vita folyik arról, hogy mikor zajlott a második építési időszak, a legtöbben ma már egyetértenek abban, hogy valószínűleg Harishena uralkodása alatt, Kr. u. 460-tól, körülbelül húsz éven át tartó időszakban történt. Ez az építészeti virágzás húsz templom létrehozását hozta magával, amelyeket kolostorként használtak. Mindenhol festmények vannak – szó szerint. A padló kivételével minden felületet narratív festmények díszítenek. Az idő komolyan megviselte ezeket a csodálatos műveket, sok részük csupán töredéke annak, amilyenek eredetileg voltak. A történetek szinte teljes egészében a Jātakáknak – Buddha előző életeinek történeteiről – szólnak. Ezt az 547 verset a hívek aprólékosan és szeretettel festették a falakra. Egy ősi módszerrel készítették őket. A felületet véséssel hozták létre, hogy érdes legyen, és megtartsa a vakolatot, amelyet aztán bevakolták. Ezután a festőmester, amíg a vakolat még nedves volt, megkezdte a munkáját. A színek beszívódtak a vakolatba, és így a felület részévé váltak. Bár ez azt jelentette, hogy nem fog olyan könnyen lejönni, talán még a festők sem látták előre, hogy a templomok több mint kétezer évig kitartanak. Senki sem tudja biztosan, hogy mikor és miért hagyták el a barlangokat – vajon fokozatos elhagyatottságról volt-e szó, vagy valamilyen politikai és társadalmi jelentőségű eseményről, amely a helyszín elhanyagolásához és végleges elhagyásához vezetett. Mégis évszázadokon át elhagyatott maradt a hely, hogy aztán 1819-ben, azon a végzetes napon John Smith fedezze fel újra.