Adele, aki megelőzte Ponzit

Több mint két évtizeddel azelőtt, hogy Charles Ponzi a befektetési csalás szinonimájává vált, Spitzeder egy olyan pénzügyi vállalkozást épített ki, amely ugyanazt az alapelvet követte. A 19. századi Münchenben egy nő, akinek semmilyen hivatalos banki tapasztalata nem volt, rendkívüli hozamot ígért a hétköznapi embereknek a megtakarításaikra. Munkások, szolgák, kézművesek és földművesek özönlöttek az ajtajához, magukkal hozva az évek alatt összegyűjtött pénzüket. Néhányan jelzáloggal terhelték meg házaikat, vagy eladták földjeiket, hogy kihasználják a nő nagylelkűségét. Egy ideig a pénz olyan szabadon áramlott, hogy az üzlete szinte legyőzhetetlennek tűnt. A nő Adele Spitzeder volt, egykori színésznő, aki a 19. századi Németország egyik leghírhedtebb pénzügyi csalójává vált. Magánbanki vállalkozása, közismertebb nevén a Dachauer Bank, akár havi 10 százalékos hozamot is ígért. A látszólagos jólét mögött azonban egy egyszerű megtévesztés rejlett: a korábbi befektetőknek kifizetett pénz nagy része nem jövedelmező befektetésekből, hanem újonnan érkezők betéteiből származott. Spitzeder 1832. február 9-én született Berlinben. Egy, a színművészettel kapcsolatos családban nőtt fel. Apja, Josef Spitzeder operaénekes volt, édesanyja, Betty Vio pedig szintén zenészcsaládból származott. Apja korai halála után Adele édesanyjával városok között költözött, mielőtt végül saját színpadi karriert kezdett volna. Színésznőnek tanult, és éveket töltött a német nyelvterület színházaiban való fellépéssel. Karrierje azonban sosem hozta meg számára a remélt sikert. Számos elköteleződés és rövid életű lehetőség után 1868-ban súlyos anyagi nehézségekkel küzdve tért vissza Münchenbe. Spitzeder kivételesen magas kamatra kezdett kölcsönt felvenni, hogy finanszírozza extravagáns életmódját. Később megtalálta első áldozatát – egy ácsfeleséget –, akinek havi 10 százalékos kamatot ígért a befektetései után. A feleség adott neki 100 guldent, mire azonnal 20 guldent kapott, két hónapra elegendő hozamot, azzal az ígérettel, hogy három hónapon belül további 110 guldent kap. A sikeren felbátorodva újsághirdetéseket tett közzé, amelyekben pénzt kért az emberektől vonzó kamat fejében. Adele 1869-ben megalapította a Spitzedersche Privatbankot. A vállalkozás hamarosan hírhedtté vált Bajorország-szerte Dachauer Bank néven, amely név a München melletti Dachau kerületből érkező számos ügyfélhez kapcsolódik. Spitzeder működésének vonzerejét könnyű volt megérteni. A hagyományos befektetések szerény éves hozamot kínáltak, míg ő akár havi 10 százalékos kamatot is ígért. Tehát aki 100 guldent befizetett, az havi 10 gulden kamatra számíthatott. Ha a megállapodás egy évig folytatódott, az ígért kamat 120 guldent tett ki – többet, mint maga az eredeti befizetés. A hír gyorsan elterjedt. Az elégedett ügyfelek rokonoknak és szomszédoknak ajánlották, míg az ügynökök és közvetítők jutalékot kaptak az új befizetések behozataláért. Az üzlet Münchenen túlra is kiterjedt, és Bajorország-szerte közösségektől vonzott pénzt. Egykori, 1871-es fénykorában a bank állítólag napi (!) több mint 60 000 guldent (!) fogadott. Más beszámolók szerint egyes napi bevételek még ennél is magasabbak voltak. A pontos számok a történelmi források között eltérnek, de a művelet mértéke egyértelmű – Spitzeder egy olyan vállalkozást hozott létre, amely hatalmas mennyiségű pénzt vonzott a hétköznapi emberektől. Így „megelőzve” a későbbi névadót megalkotta a Ponzi-módszert. A név Charles Ponzi-tól származik, akinek csalárd befektetési művelete az Egyesült Államokban 1920-ban vált hírhedtté. Spitzeder rendszere körülbelül fél évszázaddal megelőzte az övét. Spitzeder üzleti gyakorlata és könyvelése kaotikus volt. A pénzt nagy zsákokban és különféle szekrényekben helyezték el. Alkalmazottai, akiknek semmilyen hivatalos számviteli képzésük nem volt, egyszerűen elvitték a pénzt, és a befizetők neve mellé rögzítették. Az írástudatlan ügyfelei gyakran egy egyszerű "XXX"-szel írták alá a nyugtát. Spitzeder kezdetben egy hotelszobából intézte banki ügyeit. De ahogy a vállalkozása bővült, Spitzeder 1871-ben beköltözött egy nagy házba a müncheni Schönfeldstrasse 9. szám alatt. Az üzletből származó pénzből vásárolt ingatlan bővülő pénzügyi birodalmának központjává vált. A pénz befizetésére érkező tömegek segítettek megerősíteni azt a benyomást, hogy valami figyelemre méltó dolog történik. Az ügyfelek folyamatos áradata, az elfoglalt alkalmazottak és a készpénzhalmok a siker látványosságát teremtették meg. Azok számára, akik nem ismerték a számláinak részleteit, a tevékenység puszta volumene a vállalkozás virágzásának megerősítését jelenthette. Spitzeder egy olyan nyilvános képet is ápolt, amely megkülönböztette őt a hagyományos pénzemberektől. A nép asszonyaként mutatta be magát, aki együttérez a szegényekkel, és hajlandó megkérdőjelezni a fennálló pénzügyi érdekeket. Katolikus vallásossága feltűnő volt, és támogatta a jóindulatú jótékonysági tevékenységeket. Ezek közé tartozott a müncheni Orlandohausban működő nyilvános leveskonyha, ahol állítólag naponta több ezer embert láttak el élelemmel. Kedvező nyilvánosságra is törekedett, befolyását és pénzét újságírók képzésére és hírnevének előmozdítására használta fel. Spitzeder rendkívüli ígéretei végül újságírók, tisztviselők és neves pénzintézetek figyelmét is felkeltették. Üzlete elvonta az ügyfeleket a hagyományos takarékpénztáraktól, és kérdések merültek fel azzal kapcsolatban, hogyan engedheti meg magának ilyen magas hozamokat. A különböző bankok panaszaira válaszul a Belügyminisztérium hirdetéseket helyezett el az ország újságjaiban, figyelmeztetve az ügyfeleket, hogy ne fektessenek be Spitzedernél. A hitelezési tevékenységének szabályozására tett kísérletek azonban nem vetettek véget azonnal a vállalkozásnak. Az üzlet továbbra is vonzotta a pénzt, miközben a gyakorlatával kapcsolatos kétségek egyre nőttek. 1872 novemberétől a kifizetések hirtelen meghaladták a befektetések összegét, ami arra kényszerítette Spitzedert, hogy a kifizetéseket reggel hat és hét óra közötti órára korlátozza, szerdán és szombaton pedig ne legyen kifizetés. A döntő pillanat akkor jött el, amikor egy 40 hitelezőből álló csoport egyszerre nyújtotta be visszafizetési követelését. A követelések állítólag körülbelül 180 000 guldent (!) tettek ki, ezt az összeget a vállalkozás nem tudta teljesíteni. Amint világossá vált, hogy Spitzeder nem tud fizetni, a bizalom elpárolgott. A vállalkozást bezárták, és Spitzedert csalárd csőd gyanújával letartóztatták. Az eljárás több mint 38 millió (!!!) guldennyi kötelezettséget tárt fel, legalább 30 000 betétest érintve. Több ezren veszítették el mindenüket, ami öngyilkossági hullámhoz vezetett. Spitzedert 1873 júliusában vád alá helyezték, és három év tíz hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után, 1876-ban, kiadta emlékiratait, amelyekben saját beszámolóját adta azokról az eseményekről, amelyek hírhedtté tették. Megpróbált visszatérni a pénzügyi ügyekhez, de további jogi problémákba ütközött, és 1880-ban ismét bebörtönözték Később népszerű énekesnőként dolgozott, Adele Vio néven lépett fel. A banki működése alatt élvezett hírnév és befolyás soha nem tért vissza. 1895. október 27-én, 63 éves korában halt meg Münchenben, miután utolsó éveit nagyrészt a nyilvánosság reflektorfényétől távol töltötte. (Spitzeder soha nem ment férjhez, és számos házassági ajánlatot elutasított, beleértve az arisztokrácia férfiaitól érkezőket is. Annak ellenére, hogy a hivatalos katolikus doktrína bűnnek nyilvánította a homoszexualitást , tüntetően keresztény viselkedése ellenére általában fiatal, vonzó nőkből álló kíséretet tartott fenn. Több nővel is kapcsolatban állt. Spitzeder első dokumentált kapcsolata brnói tartózkodása alatt volt színésznőtársával, Josefine Gallmeyerrel.)